Page 11 - due_tallozo_interaktiv_2015_november

álarcaink press of

> NovemberbeN, HalloweeN körNyékéN szokássá vált 11

beöltözNi. Ha beöltözés, akkor pedig új személyiség. de vajoN
miNdez csak erre az üNNepre igaz? azt goNdolom, Nem: a
HuszoNegyedik század gyermeke útoN-útféleN valamilyeN
álarc viselésére kéNyszerül, vagy legalábbis úgy goNdolja.
Minden egyes szituáció és a különböző közegek Más-Más
jelmez felHúzását kíváNják meg. a közösségi oldalak pedig
a legkitűnőbb terepek a jelMezbálok Megrendezésére.

Farkas anett, Líceumi PaLetta,
EsztErházy Károly FőisKola, EgEr

Manapság sokan meg akarnak felelni valamiféle társadalmi elvárásnak.
Az iskolában mindenkinek megvan a kiosztott szerepe, amit talán

ő választott, rosszabb esetben pedig ráosztották. Nagyon kevesen
merik megmutatni, hogy kik is ők igazából. A gyerekek azt látják,

hogy követni kell a mintát, különben egy olyan nemkívánatos
karakternek tartja majd őket a többi ember, amitől ódzkodnak.
A szerepek ugyanakkor változnak is. Hányszor hallottuk már azt,
hogy hiába volt az a kislány olyan csöndes, majd a nagybetűs életben
ő lett az igazi nagy durranás. És igen, ez valóban sokszor így van.
Egyszer fent, egyszer lent. A munkahelyen a szakember jelmezébe
bújunk, az egyetemen az okos diákéba. Ez persze rendben is van, és
talán nem újdonság. De mit művelnek velünk a közösségi oldalak?
A regisztráció gomb mellett egy láthatatlan kis szöveg lebeg:
álarc viselése kötelezö. Mintha a valós életünk egy alteregója
jelenne meg a cyber-térben. Szinte egy pillanatra sem kapcsolunk
már offline üzemmódba. Egymás megítélése nem egy mosoly, egy
érintés vagy egy közös pillanat alapján történik, hanem sokkal

inkább a tegnapi kép vagy a tegnapelőtti kiírás hatására.
A közösségi portálok jóvoltából sokszor úgy tűnik, mintha az
ismerősök hétköznapjainak, ünnepi pillanatainak lennénk részesei.
Pedig nem. Mindez csak a kirakat. Mi pedig néha szürkének és
unalmasnak érezzük magunkat, hiszen úgy tűnik, másnak sokkal
izgalmasabb és napfényesebb az élete... a képeken. És igen, éppúgy,
ahogy a Photoshop tud csalni, egy mosoly vagy egy pózolt ölelés
is éppen annyira lehet hamiskás. Hiába valóságos az,
amiről a kép készül, a fotó témáját az választja ki,
aki lenyomja a gombot a fényképezőgépen.
A képeken valahogy minden olyan szép
és jó. Na persze senki nem készít magáról
fényképet szakítás után, kisírt szemekkel
vagy egy fáradt hajnali, kócos fotót. Nem
osztják meg, mert mást akarnak mutatni.
A képek nem a valóságot képezik le,
sokkal inkább egy pillanatot közvetítenek.
Ha pedig ezek alapján próbáljuk meg
kategorizálni az ismerősöket, talán csak
magunkat csapjuk be... avagy ők minket.
Általánosítani viszont nem szabad. Vannak,
akik tényleg csak szomjazzák az elismerést,
és akadnak, akik csak meg akarnak osztani egy
szép pillanatot. Mindannyian vágyunk a valós
élményekre, csak az emberek virtuális énje bátrabb,
közlékenyebb, mint a gátlásokkal küzdő valódi.

Mi döntjük el, miként montírozzuk
össze a valóságot és a látszatot.

www.due.hu